Lehajtott fejjel egyedül sétált az esti utcán. A kandeláberek sárgás fényei kísérték lépteit. Otthontalannak érezte magát, pedig volt hova mennie. De nem akart. Az őszi alkonyon nyikorogva csukódott mögötte az ajtó, hidegen fordult a zár, ő pedig elindult. Maga sem tudta hova. Léptei eleinte határozottak voltak, mint aki tudja, hogy hova tart, később bizonytalanná váltak, mintha keresne valamit, s ahogy múlt az idő egyre elkeseredettebben lépdelt az esti utca csendjében.

A kisváros utcáit betöltötte a szívében érzett nagy üresség. Bolyongott. Céltalanul és oktalanul. Az elvesztett szerelmére, az elvesztegetett időre és a kilátástalan jövőjére gondolt. Léptei lassultak, csak a szíve vert szaporábban. Sírni már nem akart, magába fojtotta könnyeit. Összeszorult a torka, lelkének zokogása belülről fojtogatta. A fel-feltörő keserűség, mint a sebes vizű hegyi patak a hordalékot, úgy mosta szét életében a múlt édes pillanatait, a jelen fájdalmas perceit és a jövő reményteljes vágyait. Múlt, jelen és jövő között napról-napra nagyobb lett a szakadék. S elszigetelődve a keserű jelenben egyre távolabbinak tűntek mind a régvolt boldog évek mind az eljövendő boldogság. Szép emlékek, keserű valóság és a jövőbe vetett remény – ezek határozták meg napjait, gondolatait és érzéseit. De talán tetteit is. Hiszen szárnyalt, ha a boldog évekre gondolt, csüggedt, ha a szívszorító jelene körül forogtak gondolatai, és álmodott, ha ködbe burkolódzó jövőjének körvonalait kereste.

Esti sétája közben a térre ért. Leült a padra. Arcát a kezeibe temette. Magányában a csend ölelte körül. S csak lelkének keserű sikolyai törték meg a némaságot. Nem válaszolt és nem kérdezett. Némán ült a padon. Eddig csak a szót ismerte – hogy magány, most az érzéssel barátkozott. Korábban azt hitte, ha egyedül van magányos, ma rájött; akkor magányos, ha nincs egyedül, ha vele vannak a félelmei, a vágyai és az emlékei. Mert a magány nem egyszerűen csak valakinek, vagy valaminek a hiánya, hanem a reménytelenség érzését keltő boldog és boldogtalan gondolatok vértelen csatamezeje. Amikor nem tudod, hogy mit gondolj, nem tudod, hogy kinek higgy és nem tudod, mi a jó és a rossz. Mert mindent magad ellen irányulónak érzel, mindent a keserűség hat át, a saját magad keserűsége. Menekülni próbált. A keserűséget jó szóra, a boldogtalanságot szép emlékekre váltani, de hiába. Jelenének szűkre szabott korlátai között bolyongva kezdte csak megérteni, hogy másoktól nem várhatja, hogy megszabadítsák a lelkét nyomó tehertől. Eldobni mindent és futni tovább – gondolta sokszor, de a szívében hordott emlékek terhe nem dobható le egyetlen mozdulattal. A jó és a rossz, a boldog és a boldogtalan emlékek kuszasága alkotják lelkét, s ő magát. Megszabadulni a rossztól, a boldogtalanságtól, a magánytól csak úgy lehet, ha újra vállalja azt, hogy aprólékos munkával átszövi életét a jóba, a szépbe, a boldogságba vetett hite.

Kezeibe temetett arca lassan szabadult, ám ahogy felemelte tekintetét a telihold fénye – mint távolról jövő hajónak a világítótorony – számára, mint reménysugár tűnt fel a sötét égen. A fény áttörte az éj, a jelen és magány szürkeségét, s lelkének sötét mélységeibe is utat talált. S bár sokszor érezte már, hogy csak egy lépés a boldogság, a Hold fényében most már látni vélte az ösvényt is, amelyen új útra lelhet élete. Hátrahagyva keserű gondjait, múló jelenében már a jövő szép ígéreteit sejtve szaladt hazáig. A zár még hidegen fordult, az ajtó kicsit még nyikorgott, de a szobában már a meleg várta. A lány lefeküdt, szemét lehunyta és lelkében már egy szebb holnap reményével várta az álmot. amely még csak most kezdődött.

Németh Csaba