2019 áprilisában jelent meg. A/5 papír méretben, 200 példányban
és e-book formátumban. Kereskedelmi forgalomba nem került.

ISBN 978-615-00-2029-7

Ez a könyv egy ígéret nyomán született. Az utókor ígérete nyomán, akiknek ősei az öntözéses zöldségtermesztés magyarországi meghonosítói voltak, akik munkát és új hazát találtak e földön, akik évtizedek alatt nyelvet cseréltek, de szívet nem. Akik leszármazottai ma csengő magyarsággal éneklik a magyar nemzeti imádságot, de megdobban a szívük a bolgár himnusz dallamaira, mert ők azok, akik 15 éve nemzetiségi önkormányzatot alapítottak, emlékművet állítottak, kulturális műsorokat szerveztek, dokumentum filmeket készítettek, testvérvárosi együttműködést hoztak létre, mert apáiknak, nagyapáiknak tett ígéretük szerint őrzik bolgárságukat a diaszpórában is. És ma, 15 év után ők azok, akik ünnepelnek, emlékeznek és emlékeztetnek, emlékeztetik e könyv írásos nyomával is az utókort arra a bolgár közösségre, amely Felsőzsolcán élt és alkotott, amely közösséget alkotott és része volt a közösségnek.

Nehéz lenne megmondani mit őriznek majd meg a családi legendáriumok, az emberi emlékezet és a történeti-történelmi feljegyzések a felsőzsolcai bolgárságról a későbbi korok számára. Csak remélni tudom, hogy mint azt az előszóban is olvashatták, e könyv hiánypótló műként vonul be Felsőzsolca város és a Felsőzsolcai Bolgár Nemzetiségi Önkormányzat történetébe. Az első tizenöt év történéseit, emlékeit gyűjtöttem itt csokorba, vetettem papírra és tettem elérhetővé digitális formában. De hiszem, hogy a Guttenberg galaxison túl, digitális világunk bitekbe zárt emlékezete tovább írja a világhálón e történetet is.

Egy nemzetiség fennmaradásában, tudatának ápolásában, nyelvi és kulturális funkcionálásában nem valami általános központi irányelvekre, hanem a nemzetiségi csoportok működőképes belső erejére kell támaszkodni, hogy e sorsközösségnek az eredeti hazához kötő szálait a nyelvi-kulturális komfortérzet tartós hiánya ne lazítsa meg. A Felsőzsolcai Bolgár Nemzetiségi Önkormányzat első tizenöt éve eklatáns példája ennek a törekvésnek, hiszen a nyelvvesztés természetes folyamata mellett a nemzetiségi örökség őrzőiként emlékművet állítottak, s a diaszpórában is megőrizték a kulturális identitásuk alapjait jelentő vallási és nemzeti ünnepeiket. A testvértelepülési kapcsolattal és a Bulgáriába szervezett utazásokkal pedig a nyelvet már nem beszélő sokadik generációnak is egyértelműen megmutatták, hol a körző hegye. Ha nem is mindig tudatosan, ha nem is politikusi észjárással, de ők itt, a Sajó partján megértették és megvalósították – sőt, hiszem, hogy ebben példát mutattak nem csak Magyarország, de Európa többi (bolgár) nemzetisége számára is – hogy nem csak globálisan, hanem bolgároknak és magyaroknak közösen, mélyre hatolva kell fenntartaniuk, ápolniuk a nemzetiségi komfortérzetet. És ebben – ahogyan eddig is, úgy – a jövőben is meghatározó szerepe volt és kell, hogy legyen a vidéki nemzetiségi önkormányzatoknak. Felsőzsolcán az örökség őrzői adtak és adnak: kulturális kincset, kőbe vésett emléket, hagyományt, kapcsolatot. S közben persze részei lettek az egésznek. Magyarországon, a bolgár diaszpórában, draganovói bolgárok leszármazottaiként, négy generáció alatt váltak a bolgár örökség őrzőiként lokálpatrióta felsőzsolcaiakká.