| Lassan teltek a napok. És ő nehezen viselte. Néha sírt. Néha csak némán, magában zokogott. A csend torokszorítóan vette körül, a magány lett a társa. Most a sarokban ült. A földön. A falak szürke bástyaként magasodtak fölé, ha felnézett rájuk még kisebbnek, még jelentéktelenebbnek érezte magát. Az árnyékok lassan, komótosan csúsztak le a falon, szemével követte – magányának perceihez képest mintha rohantak volna az árnyékok. A csend körülölelte. Néha már félt. Kutatóan kémlelete a szobát, hallgatózott – megtöri-e valami magányát és csendjét? De mindhiába. Az esték voltak a legrosszabbak. Ahogy eltűntek a fények, a szürkeség sötét feketeségbe fordult – még inkább lelassult az idő. Szívének hajdani melegsége már csak apró parázsként pislákolt. A fájdalom, a szomorúság, a csend és a magány mint cseppkő a barlangban rakódott le benne. Rideg és kemény lett. Az érzéseiben kutatott – a boldog perceket, élete tovatűnt szép pillanatait kereste. Érzéseket, érzelmeket, érintéseket, illatokat. Egy csók ízét. Egy ölelés melegségét. A szerelem perzselő hevét. Bármit, egy szerelmet, egy negédes érzést, egy homályos képpé fakult emléket, bármit ami kizökkenthetné magányából. Menekült. Olykor a világ, olykor önmaga elöl. Úgy érezte nem találja helyét e világon. A múltba, élete boldog időszakába vágyott. Behunyta a szemét. S úgy érezte, mintha gondolatai tiszták és szabadok lennének. Áttörtek a sötétségen, a csenden, a magány kemény falain. Belekapaszkodott egy érzésbe, s gondolatai szinte rohantak utána. Nem akarta elveszíteni. Görcsösen kereste a fényt élete sötét alagútjának ismeretlen végében. De minduntalan a magány ürességének szédítő mélységeibe esett, egyre mélyebbre és mélyebbre. Nem talált kapaszkodót. Mert amikor egy boldog pillanatra lelt a múltjában, a jelenének sötétségében kicsúszott kezéből a kapaszkodónak vélt káprázat és a valóság ismét magával rántotta lelkét a magány üres bugyrainak egyikébe. Ősz volt. A fák sárgás levelüket hullatták. Úgy érezte mintha a napok múlásával az ő életének fája is újabb és újabb levelét, értelmét veszítené el. A belülről jövő hideg átjárta testét. A jégtömbbé dermedt pillanatok lassan élete kopár jégmezőjévé álltak össze. Káprázat képek és ármányos ábrándok heves érzelem viharai, mint északi szél a lejtőkön, söpörtek végig életén. Olykor nyomot máskor sebet hagyva fagyos lelkének felszínén. S mint ahogy a téli napsugár sem olvasztja a havat, csak a jégképződést segíti, úgy élete reménysugarai is csak vakító fénysugárként takarták el előle a magány sötét erdejében a boldogság ösvényének nyomvonalát. A csend ürességét sűrűn átszövő reménysugarak a hamis illúziók útvesztőjébe vezették. Megtanulta, igaz nem könyvekből, hanem saját szenvedéseinek esszenciájaként, hogy magányának kulcsát ne másnál, hanem önmagánál keresse. Fényt látni az alagút végén és kitalálni belőle, még kevés a boldogsághoz. A mámorító jelen és a szép holnap ígérete között ott a sötét éjszaka, mely minduntalan rabul ejt és csak azt engedi ki a magány börtönéből, aki magánál tartja a lelkének a kulcsát. És szabadjára tudja engedni félelmei, önzősége ellenére is a saját szeretetét. A lány, könnyeivel áztatott magányának útvesztőjében, ha lassan is, de már rálelt a harmónia törvénycsarnokának három alappillérére. A korábban egynek hitt misztikus boldogság alapelemeire bomlott. Az élet forrásának tiszta vizébe tekintve önön arca mögött halványan már látta kirajzolódni élete értelmének körvonalait. S megértette, hogy a szerelemnek pszichológiája, a szexualitásnak technikája, a szeretetnek pedig filozófiája van. Túl a magányon, a csenden, az ürességen, a sötéten, az élet rideg és hideg útvesztőjén, túl minden ígéreten és káprázaton, mint sivatagban az oázis, ott a béke, a nyugalom, a boldogság és a szeretet. Az élet és a harmónia. A lány ezt kereste. És most rálelt.
Németh Csaba |