A huszonegyedik század hajnalán, az atomkor és az űrkorszak éveiben, az információs társadalom születésének kezdetén áll az emberiség. Mégis, soha ennyi ufó látó sámán, javasasszony, garabonciás agycserélő, asztrológus, aurás mindentudó és nulladik típusú agitátor nem hirdette az igét mint napjainkban. Soha nem bíztak, soha nem hittek a tudományban kevésbé, mint napjainkban. Az elmúlt években rádióban, tévében , újságban vagy épp a fodrásznál számtalan alkalommal olvastam, hallottam, találkoztam, ufók által elrabolt személlyel, ózonenergiával gyógyító csodadoktorral, halott látó asszonnyal, csillag-, tenyér- és kártyajósokkal…

Belecsöppenve az ufó látó sámánok, sugárral gyógyító bioenergiások, aura látó mindentudók, alfa állapotú jövőlátók mikro és makro kozmoszába, úgy érzem magam, mintha a huszadik századi három dimenziós valóságából a tudományt és a racionalitást elnyelő fekete lyuk eseményhorizontján átesve a végtelen és mérhetetlen emberi butaság rózsaszín ködbe burkolódzó, emberek és űr lények, istenek és démonok lakta időtlen és dimenzionálatlan falanszterébe érkeztem volna. Minduntalan Salvador Dalinak, A hús feltámadása című képének színeit és megelevenedő alakjait látom magam körül. A század eleji szürrealizmusnak a századvég neogagyi stílusára átmázolt graffitije ez. Amin a reneszánszukat élő tévtanok atomkori prófétái az irracionális-transzcendentális jelenben könnyed interferenciába kényszerítik a sosemvolt múltat a sosemlesz jövővel.

 

Németh Csaba