A fák elhullatták leveleiket. A vadludak elrepültek. A csermely sodrása is lassult. A fagy, a hó és a hosszú éjszakák ideje ez. A természet már nyugszik, s az ember is keresi a csendet. Keresi magát, keresi békéjét. Egyszerre várakozik és vágyakozik.

Advent ideje van.

Advent a keresztény ember számára a várakozás időszakát jelenti. Rohanó világunkban az ember azonban nehezen leli meg békéjét. Sokszor pedig ott leli, ahol tudja. Két értekezlet között a dohányzó magányában, egy hajnali vonaton zötykölődve vagy egy késői buszon egykedvűen bámulva a sötétségbe. Pedig a csend többet érdemel! Önmagunk többet érdemlünk! Mások többet érdemelnek! Az emberek egykedvűen élnek. Még az egymáshoz tartozók is csak néha váltanak egy-egy szót. A hajnali derengés, az álmos zötykölődés egy korai buszon nem a nagy beszélgetések ideje, s nem a nagy magunkba mélyedések alkalmai.

Pedig az ember – talán épp természeténél fog – keresi a csendet, azt a mély, lélektisztító csendet, amelytől a gyertya lángja megrezzen. Az ember a világban keresi a csendet, miközben magában sem leli. Pedig ott van. Magunkban hordozzuk a forrását, s belőlünk árad szét, szerte a világba. Talán minden nap van egy pillanat, amikor megváltoztathatunk valamit, van egy pillanat, ami boldoggá tehet. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De az, aki meghallja a lélek aprócska rezdülését, észre fogja venni. A pillanatot, ami bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik.

Manapság a szeretet elveszítette az értékét. Koptatták, s cselekedetek hiányában értékét veszítette. Egy szó maradt csupán, amely most értelmét és értékét keresi. Az gondolom, hogy a szeretet a XXI. század elején nem más, mint készség a jóra.

Nekünk pedig rohanó világunkban nincs más dolgunk, mint megállni olykor magunk, s olykor mások előtt. Keresni a csendet, várni a pillanatot, s tettekké váltani a szeretetet.

 

Németh Csaba

(2007. decembere)