Gondolataim, szubjektív írásaim az elmúlt 30 évből.
Nemzetiségek – elhagyatva Európában
Kilencven éves a rádió – A Magyar Rádiózás Napjára
Bennfentes űrtörténelem – könyvajánló
Top Gun: Maverick – filmkritika
Mi korunk – filmkritika, ahogy én láttam…
A fák elhullatták leveleiket. A vadludak elrepültek. A csermely sodrása is lassult. A fagy, a hó és a hosszú éjszakák ideje ez. A természet már nyugszik, s az ember is keresi a csendet. Keresi magát, keresi békéjét. Egyszerre várakozik és vágyakozik.
Advent ideje van.
Advent a keresztény ember számára a várakozás időszakát jelenti. Rohanó világunkban az ember azonban nehezen leli meg békéjét. Sokszor pedig ott leli, ahol tudja. Két értekezlet között a dohányzó magányában, egy hajnali vonaton zötykölődve vagy egy késői buszon egykedvűen bámulva a sötétségbe. Pedig a csend többet érdemel! Önmagunk többet érdemlünk! Mások többet érdemelnek! Az emberek egykedvűen élnek. Még az egymáshoz tartozók is csak néha váltanak egy-egy szót. A hajnali derengés, az álmos zötykölődés egy korai buszon nem a nagy beszélgetések ideje, s nem a nagy magunkba mélyedések alkalmai.
Pedig az ember – talán épp természeténél fog – keresi a csendet, azt a mély, lélektisztító csendet, amelytől a gyertya lángja megrezzen. Az ember a világban keresi a csendet, miközben magában sem leli. Pedig ott van. Magunkban hordozzuk a forrását, s belőlünk árad szét, szerte a világba. Talán minden nap van egy pillanat, amikor megváltoztathatunk valamit, van egy pillanat, ami boldoggá tehet. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De az, aki meghallja a lélek aprócska rezdülését, észre fogja venni. A pillanatot, ami bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik.
Manapság a szeretet elveszítette az értékét. Koptatták, s cselekedetek hiányában értékét veszítette. Egy szó maradt csupán, amely most értelmét és értékét keresi. Az gondolom, hogy a szeretet a XXI. század elején nem más, mint készség a jóra.
Nekünk pedig rohanó világunkban nincs más dolgunk, mint megállni olykor magunk, s olykor mások előtt. Keresni a csendet, várni a pillanatot, s tettekké váltani a szeretetet.
Németh Csaba
(2007. decembere)
Nincs karikás ostorom, nem vagyok betyár és nem hordok bő gatyát. A világ egyik legszebb és legnehezebb nyelvét beszélem, írom és olvasom. S rajtam kívül még több millióan értik, hogy mire gondolok, amikor azt mondom: anyám tyúkja, Vuk, Süsü, Trianon, ruszkik haza, ’56 és 6:3.
A családnevem megelőzi a keresztnevemet (a magyaron kívül ez csak a japán, a kínai és a koreai nyelvekben van így).
A hírnevem megelőz, ha külföldre megyek, Puskás Öcsi, Neumann János, Rubik Ernő honfitársát látják bennem. S persze, hogy nem örülök, ha még is összekeverik Budapestet Bukaresttel. S ha a visegrádi négyek inkább lennének hármak – nélkülem. De könnyet csal a szemembe fél Európában a Duna látványa, s persze tudom, hogy a Magyar Tenger „csak” a kontinens legnagyobb édesvizű tava, de sohasem feledem a Tisza-virágzás páratlan csodáját sem.
Itt élek Európa szívében, megcsonkított, szerencsétlen sorsú hazámban, s magyarnak vallom magam.
De miért ne mondhatnám magyarnak a csengő hangú, ékes magyarsággal beszélő kínai kislányt az óvoda nagycsoportjából, amikor édesanyjának magyarul mondja az anyák napi verset. S miért ne érezném honfitársamnak a fiatalon ide menekült, itt nyelvet és szakmát tanult, s a vasgyárban negyed századot ledolgozott iránit, aki őszülő halántékkal és könnyes szemmel tette le a magyar állampolgársági esküjét. Miért ne ölelném barátként azt a Londonban élő kurd fiatalt, aki magyar barátnőjétől tanulja nyelvünket, s aki most eszmélt rá, hogy azok a magyarok, akikről ő a hazájában a történelem órákon hallott, mi vagyunk. S aki örömmel fedezi fel, a két ország, a két nemzet és a két nép hányattatott sorsú történelmének közös pontjait. Mert bizony nem csak zászlóink mutatnak közös vonásokat. Tudom, hogy Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki – Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát. S nagy dolog ez, mert nincs másik két nép, amelynek történelmi barátságáról hasonlóan közismert verset tartanának számon. A két nemzet, a lengyel és a magyar génállományában fordul elő Európában leggyakrabban az R1a1 típusú kromoszóma is. S ennek közel 60 százalékos előfordulási aránya arra enged következtetni, hogy a két nép körülbelül tízezer évvel ezelőtt élt közös őstől származik.
Szeretem az Erős Pistát, a déli harangszót és a sárga villamost, a mákos gubát, s ha már megépítettük, büszke vagyok Közép-kelet Európa leglaposabb országának völgy-hídjára. Tudom, hogy minden elmélet homályos, csak a Borsodi világos. De Sopronról sem csak a sör jut az eszembe, hanem a leghűségesebb magyar város is. S akár igaz, akár legenda, 150 év után sem koccintok sörrel.
Rubik kocka és csattos Bambi, Túró Rudi és Pelikán elvtárs, Mézga Géza és Háztartási keksz. Matula bácsi, Dr. Bubó, Hyppolit, vizesnyolcas, csengőfrász és továris konyec. Márai, Pilinszky, Wass Albert és Jókai. Bartók és Kodály, Darnyi és Egerszegi, Gera és Talmácsi. Büszkén gondolok Mátyásra, az igazságosra, Rodolfóra és Papp Lacira, a híd-emberre, az anyák megmentőjére, a C-vitamin felfedezőjére, a hidrogénbomba atyjára és az Arany Csapatra.
Nem tudom, s nem is érdekel, hogy kicsoda Ágica, Győzike, Lola, Pákó és a celebek. De tudom ki volt Hamvas Béla, Móra Ferenc, Piszkos Fred és Csülök, no meg a Pál utcai fiúk. Láttam a Kossuth házat Monokon és Washington D.C.-ben, énekeltem sírva az erdélyi magyarokkal a székelyhimnuszt, s büszke voltam Charles Simonyira, mint a második magyar űrhajósra.
Megvetéssel gondolok a tanárverőkre, a korrupt politikai elitre, s a történelmi Magyarország területén a magyarellenességből politikai tőkét kovácsolókra.
Bürokráciában, hálapénzben és persze vízilabdában mi vagyunk a császárok, és igenis, nálunk vannak a legszebb lányok, és Európa legnagyobb adóterhei is. De itt élek, s kokárdával a szívem fölött ma csak egyet mondhatok: Talpra magyar!
Németh Csaba (2009)
A huszonegyedik század hajnalán, az atomkor és az űrkorszak éveiben, az információs társadalom születésének kezdetén áll az emberiség. Mégis, soha ennyi ufó látó sámán, javasasszony, garabonciás agycserélő, asztrológus, aurás mindentudó és nulladik típusú agitátor nem hirdette az igét mint napjainkban. Soha nem bíztak, soha nem hittek a tudományban kevésbé, mint napjainkban. Az elmúlt években rádióban, tévében , újságban vagy épp a fodrásznál számtalan alkalommal olvastam, hallottam, találkoztam, ufók által elrabolt személlyel, ózonenergiával gyógyító csodadoktorral, halott látó asszonnyal, csillag-, tenyér- és kártyajósokkal…
Belecsöppenve az ufó látó sámánok, sugárral gyógyító bioenergiások, aura látó mindentudók, alfa állapotú jövőlátók mikro és makro kozmoszába, úgy érzem magam, mintha a huszadik századi három dimenziós valóságából a tudományt és a racionalitást elnyelő fekete lyuk eseményhorizontján átesve a végtelen és mérhetetlen emberi butaság rózsaszín ködbe burkolódzó, emberek és űr lények, istenek és démonok lakta időtlen és dimenzionálatlan falanszterébe érkeztem volna. Minduntalan Salvador Dalinak, A hús feltámadása című képének színeit és megelevenedő alakjait látom magam körül. A század eleji szürrealizmusnak a századvég neogagyi stílusára átmázolt graffitije ez. Amin a reneszánszukat élő tévtanok atomkori prófétái az irracionális-transzcendentális jelenben könnyed interferenciába kényszerítik a sosemvolt múltat a sosemlesz jövővel.
Németh Csaba
Az ablaknál ült. Arcát egészen odanyomta az üveghez, a lehelete párás nyomot hagyott a hideg üvegen. Vissza már nem fordulhatott. Innen már elment, oda még nem érkezett meg. Úton volt. Tekintete ködbe veszett, mélyet sóhajtott.
Már gurult. A gépmadár egyre gyorsult, majd elhagyta a földet. S amilyen sebesen röpített előre, az ő a gondolatai olyan sebesen szálltak vissza a múlta. A búcsúzás fájó percei még szorították a szívét. A kis falujára gondolt, melyet nem először hagyott el, ám most mégis úgy érezte fájóbb a szakítás. Könny szökött a szemébe. Szívében érezte a szülői ház melegét, maga előtt látta az iskolát, a könyvtárat. Emlékezett Piroskára, a copfos hajú kislányra, aki minden hétfőn új és új könyvet vitt haza – saját könyvekre nem jutott a szüleinek, de felsőbb iskolába szánták, így elnézték neki, hogy dologidőben is a könyveket bújja. Orrában még érezte a templom illatát is, ilyenkor mindenszentek táján a hatalmas fejű krizantémok lepték el az oltárt, a domboldalon lévő kicsiny temetőben pedig ezernyi apró mécses vigyázta a holtak nyugalmát. Karjában érezte a gazdaság minden nehezét. Nő létére, amíg otthon volt, vagy ha hazajárt; a kakassal kelt, megitatta, megetette a jószágot, ha kellett tehenet fejt, ha kellett kapált vagy épp a zetor kormánya mögé ült. Paraszti sors – ám ő sohasem érzete annak, sem nyűgnek. Számára épp oly’ munka volt a boronálatlan szántásban járni, mint a katedrán állni. Mert hát tanító volt. Tanult nő – ahogy a faluban mondták róla, ám ő szíve mélyén tudta; élete legnagyobb leckéje csak most következik. Egy általa választott új világban, számára ismeretlen emberek között, szint vallani és embernek maradni. Magába gyűjteni az újat, nyitottnak lenni rá, de megőrizni mindazt, amit a szívében hordoz.
Tanulni megyek – mindig ezt válaszolta, ha kérdezték. Pedig a válasznak ez csupán az egyik fele volt. Az öreg Kenderesi bácsi, mikor az unokát vitte vagy hozta az iskolából kérdezte tőle szinte minden nap: aztán miért megy olyan messzi a tanítónő? Az öreg már azt sem értette, hogy Trianon óta, miért kell neki útlevél, ha a felvidéki szülőfalujába haza akar menni a szülei sírjához. Így aztán nehezen értette, hogy ő meg miért is akarja átrepülni az öreg kontinenst, meg az óceánt…. hisz ott is csak emberek élnek, meg ott is csak vetnek, meg aratnak. A lány ilyenkor derűsen mosolygott, ám mire bővebb választ adhatott volna, az öreg kézen fogta az unokáját, hátat fordított, s közben az orra alatt dünnyögve mondta: nem az én dolgom – s ezzel a maga részéről le is zárta az igazából meg sem kezdett beszélgetést.
A gép ereszkedett, a földet érés visszahozta a múltból a jelenbe. A lány szeme tágra nyílt – így köszöntötte az új világot. Hamiskás mosolyt csalt az arcára – mindig így leplezte félelmét. Pedig most nem félt, inkább kíváncsi volt. A hűvös őszi szél belekapott a hajába, gyorsan összefogta hát… Körülötte minden zajos volt, az emlékezés csöndje után hirtelen mintha Bábelbe érkezett volna. Vajon mi szépet és mi újat hoz neki e föld? – erre gondolt, de szíve mélyén tudta, sok fájdalmas óra is vár itt még reá.
Lassan csendesedett el körülötte a világ. Az első este szokatlan nyugtalansággal telt. Mást várt – mégsem volt csalódott.
Nyitott szemmel és szívvel járt, kelt. Mindig mosolygott. Mosolygott – pedig hol a honvágy, hol a szerelem, hol a féltékenység zaklatta lelkét. Büszkeség és gyengeség vívott benne csatát. Tanulni jöttem – mindig ezt válaszolta, ha kérdezték. Pedig a válasznak ez csupán az egyik fele volt.
A másikat, önmagának is csak ritkán merte bevallani: menekült. Gondjai, problémái, de leginkább önmaga elöl.
Az utolsó este szokatlan nyugodtsággal telt. Mást várt – mégsem volt csalódott. Már alkonyodott mikor vállára kendőt terítve a partra indult. A hűvös esti szél belekapott a hajába… de hagyta, hogy bár néha a szemébe verve, lobogjon. A dagály utáni finom homokban az apró kagylódarabkák felsértették a lábát. Pedig már gyerekkorában megtanulta, hogy a tarlóban úgy kell járni, mintha síelne az ember, s akkor nem sérti fel a bokáját. Egyedül volt a parton, a lenyugvó nap utolsó sárgás fénysugarai még megvilágították az arcát. Lábnyomai hosszan húzódtak a homokban, végül megállt, hagyta, hogy a fodrozódó víz a bokájáig fel-felcsapjon. Búcsúzni jött az új világtól – a szemébe könny szökött. Mosolygott – de már nem félt. Haza gondolt – a családjára, a falujára, a szerelmére. Mikor elindult egy kis házról álmodott, zsindelytető, muskátli az ablakban – másnak csak egy ház, de neki egy Álom és a Boldogság ígérete volt. Sokáig állt a tenger parton, nézte a távolról érkező hullámokat, a hűvös víz a lábát mosta. Hallgatta a csöndet, a hullámok különös énekét. A tenger morajlása kellemes borzongással töltötte el. S csak most, távol mindentől értette meg, hogy a hullámverést csak azok számolják, akik nem hallják a sellők énekét. Ráesteledett. Haza indult. A falujába, a templomába, a gazdaságba, a könyvtárba. A gondjaihoz, a problémáihoz, de leginkább önmagához. Mert akárhogy is, azért még is csak Kenderesi bácsinak lett igaza: itt is csak emberek élnek, meg itt is csak vetnek, meg aratnak… (no meg hát, nem az én dolgom.)
Németh Csaba
Vírustagadás. Oltás ellenesség. Kételyek a 21. század második évtizedében, amikor a techguru cégek már nem bírnak a hatalmukkal, az Iphone nemzedék pedig szemlátomást nem tud disztingválni hír és álhír között. Már az elmúlt hónapokban is a közbeszédben keringő, de az oltás valódi megjelenése óta hatványozottan felerősödő kétkedések, elutasítások, mi több tagadások kapcsán bennem minduntalan csak egy kérdés merül fel: honnan a tudás?
Embereknek, legyen az bolti eladó, benzinkutas, buszvezető, jóga oktató, pillás, újságíró, irodalom tanár, politikus vagy zenész, honnan a tudásuk ahhoz, hogy meggyőződéssel megítéljék, hogy az oltás árt, hogy ez méreg, hogy ennek nincs értelme?
Én nem állítom ennek az ellenkezőjét, a magam részéről nem minősítem, csak elfogadom, hogy virológusok nem azért tanultak nálam többet és főként mást és nem azért kutattak éveket át, hogy most valami, a vírusnál is veszélyesebb dolgot szabadítsanak rá az emberiségre. Akár a Covid elleni Pfizer, Moderna vagy a Vostok kutatói. Akár a Sabin-csepp, akár a TBC, vagy a bárányhimlő elleni oltásról legyen szó.
Ha repülőre ülök is elfogadom, hogy a légitársaság szabályai szerint csak olyan ember vezetheti a gépet, aki ért ahhoz és aki biztonságban eljuttatja a célba. Mindeközben olyan emberek, akik nem tudnak repülőt vezetni félnek a repüléstől pedig ugye minden statisztika szerint – dacára a sajnálatos légikatasztrófáknak –, még mindig a repülés a legbiztonságosabb közlekedési forma. De azért ők is ott ülnek a gépen, mert el akarnak jutni a tengerpartra vagy mert munkájuk miatt el kell jutniuk akárhova is.
Az oltás is ilyen. Eljutunk vele oda, hogy megfékezzük a fekete himlőt, a TBC-t, a maláriát vagy épp a Covidot. Eljutnak vele oda azok is, akik elfogadják és azok is, akik tagadják vagy félnek tőle.
De elfogadom azt, hogy vannak, akik elutasítják. Csak tényleg az a kérdés, hogy honnan ehhez a tudás?
A lassan szitokszóvá váló social média felületeken terjesztett tudományosnak hangzó, de valóság alapot nélkülöző leirásokból, videókból. Álarcok mögé bújó, név nélküli, állítólagos orvosok véleményéből? Vagy azért mert nem hiszünk a politikusoknak, a kormányok hazudnak, becsapnak? Hát kérem szépen, erre való a szavazófülke magánya. A virológus, a gyógyszerkutató tudása pedig arra, hogy ha kell innovativ megoldásokkal, új anyagokkal, új tudással, új oltásokat fejlesszenek ki.
Szóval honnan a tudás? Mert a tudás forrása nagyon nem mindegy! A közösségi média nem akadémia. Nem hoz létre tudást csak kapcsolatokat, tapasztalatot és érzéseket. Ahogy a fogyasztói társadalom tagjának lenni sem ismérve semmiféle identitásnak. Asimov, a műfaj klasszikusa a Nemezisben így fogalmazta meg a kérdést: „vajon ki lesz képes józan észre téríteni egy egész Galaxist, amikor ez soha senkinek nem sikerült egyetlen világgal?” Mert különös a mi világunk, a 21. század első negyede, hiszen egyszerre van jelen a mérhetetlen gazdagság és a mélyszegénység, az elhízás és az éhínség, az elérhető tudás és a hajlam a butaságra.
Történelmi példák mutatják, hogy oltásokkal legyőztünk vírusokat, megállítottunk járványokat. Az Ipone nemzedék mégis ma hajlamos azt gondolni, hogy ő mindent jobban tud. Pedig bő hetven éve a gyermekbénulás elleni oltásra (amit akkor szintén a kor legkiválóbb tudósai fejlesztettek, a mostaninál sokkal mostohább technikai háttérrel, és nyilván kevesebb és más tudással) a sokszor csak buta parasztasszonyként emlegetett nagyanyáink sietve vitték a csecsemőket beoltatni. Ha ők, akkor, ilyen fokú kétkedéssel álltak volna hozzá az új oltóanyaghoz, minden bizonnyal nyomorékká tettek volna generációkat. A poliovírus leküzdése így is több évtizedet vett igénybe világviszonylatban. És van ijesztő példa a megtévesztésre is… Wakefield öncélú félrevezetése az MMR oltással kapcsolatban, amikor a kanyaró, a mumpsz és a rubeola elleni kombinált oltást az autizmus kialakulásával hozta összefüggésbe. Két évtized kellett hozzá, hogy dacára a nem kevés kutatásokon alapuló cáfolatoknak, a konteókra és téveszmékre fogékonyak ellenállása következtében, olyan országokba is vissza térjen a kanyaró, ahonnan már évtizedekkel ezelőtt kiűzték. Szóval, honnan a tudás?
Emlékezetes, hogy 2019-ben öt hónapon belül két Boeing-737MAX8 repülése is tragédiával végződött, 346 ember halálát okozva. A típust földre parancsolták világszerte, majd 18 hónapnyi vizsgálat után a gyártót módosításokra kötelezték. A lassacskán újra induló géptipussal szemben, a légi közlekedésben példátlan módon megrendült utas bizalom miatt nagy légitársaságok is feltüntetik a foglalásban, ha az adott járatot a módosított 737max gép teljesíti. Honnan a tudás? Miért gondolja az utas, hogy felér a tudása repülőgép tervező mérnökök garmadának tudásával? Ez olyan, mintha a volán buszra jegyet váltva választana az utas az autóbusz típusa között, hogy mivel utazik Mátészalkára.
Szóval 2021-ben a fő kérdés az, honnan a tudás?
Németh Csaba
Nemzetiségek – elhagyatva Európában
Az Európai Bizottság cserbenhagyta az őshonos kisebbségeket
Sokáig ígéretesen alakult a Minority SafePack kezdeményezés elfogadtatása az Európai Unió legfelső szerveiben, de 2021. január 14-én az Európai Bizottság úgy döntött, hogy semmibe veszi több mint egymillió európai polgár kérését valamint az Európai Parlament állásfoglalását, és a Minority SafePack kezdeményezés alapján nem indít jogalkotást a nemzeti kisebbségek védelmében.
Döntésével a Bizottság hátat fordított az őshonos kisebbségeknek, az aláíró polgároknak, de a nagy többséggel támogató határozatot elfogadó Európai Parlamentnek is.
Minden nyolcadik európai uniós állampolgár valamely nemzeti kisebbséghez tartozik! A lisszaboni szerződés – bár alapértékként beszél róluk – pontosan nem rendelkezik minimum-követelményekről a jogaik védelmében. A Minority SafePack összesen kilenc területen fogalmazott meg javaslatokat a brüsszeli testületnek, amelyben Věra Jourová, a testület alelnöke felel a polgári kezdeményezések rendszeréért. A Minority SafePacket az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) nevű szervezet indította el nyolc évvel ezelőtt, úgynevezett “európai polgári kezdeményezésként”. A Safepack volt egyébként az ötödik olyan polgári kezdeményezés, amihez sikerül összegyűjteni a szükséges számú aláírást.
A nemzetiséget Finnországban nemzeti kisebbségnek hívják; a kelet-európai államokban nemzetiségnek és kisebbségnek; Romániában együtt élő nemzetiségnek; Belgiumban, kulturális közösségnek; Franciaország-ban helyi nyelvjárásokat beszélő csoportnak… Kelet-Európa és Közép-Kelet-Európa néprajzilag rendkívül kevert területe az Alpoktól keletre, a Baltikumtól a Földközi-tengerig húzódik, s mintegy 25 különböző néphez, illetve nemzetiséghez tartozó 160 millió ember zsúfolódik össze rajta.
Tehát itt nem egy elszigetelt, kis létszámú népességet érintő döntésről van szó. Az európai kultúra ma elképzelhetetlen nemzetiségi kultúra nélkül. A nemzetiségi kultúra, lét és nyelvek nem valamiféle múzeumban mutogatható poros dolgok, hanem az európai kultúrának szerves, élő, alkotó elemei. Ennek védelmét, támogatását, megőrzését és fejlődését utasította most el 22 oldalon Európai Bizottság.
Németh Csaba
A 21. század paradoxona, hogy a közösségi média térhódítása mellett az ipari forradalom kezdete óta soha nem volt olyan tájékozatlan a világ mint napjainkban. De szerintem pont ettől, a twitteres hosszúságú hírektől, az Instagram-képekben való kommunikációtól és a harminc másodperces videóktól lett a társadalmunk ilyen buta, felszínes, olcsó eszközökkel manipulálható. Nem lehet a világ eseményeit, az azok mögött meghúzódó összefüggéseket 140 karakteres hírekből megérteni.
Aki ilyen hírekből él, annak nekem nincs mondanivalóm. Mert én elmegyek a falig, akár TV riportot, akár rádiós beszélgetést készítek. És persze nem csak én, sorolhatnék itt számos, ma mainstreamnek számító podcastot, ahol fél órát, egy órát szánnak egy témának. Ahol a beszélgetésnek nem csak hossza, hanem mélysége is van.
De látni kell azt is, hogy sajnos mára már felnőtt legalább két olyan generáció, amelyik ezt már képtelen befogadni. Nem hogy nem megy el a falig, el se indul. Így válik saját tájékozatlanságának/tudatlanságának/butaságának áldozatává, s mindennemű manipulációnak (legyen az vásárlás vagy politika) első számú, s egyben biztos találati halmazt jelentő célközönségévé.
És itt egyébként nem csak a politikával vagy a gazdasággal kapcsolatos kérdésekre, hanem az élet, az értelmi és érzelmi intelligencia ellaposodására is gondolok. Az életet, annak célját és értelmét vagy a szerelmet sem lehet naplementés képekre irt Coelho idézetek és bugyuta közhely gyűjteményekből megérteni. Valós emberi kapcsolatok, érzések és érzelmek mentén éljük és értjük meg, hogy kik vagyunk és mi történik velünk és körülöttünk a világban.
Németh Csaba
A puha, friss hó megadóan ropogott a lábai alatt, aprókat lépve, lassan haladt. Nem sietett. A szállingózó hóesésben mintha felvette volna lehulló hópelyhek ritmusát. Arcát már pirosra csípte az esti hideg. Szívében mégis melegséget érzett. A sarkon befordult és már látta a házat. A kutya itt mindig megugatta, most azonban békésen feküdt az óljában, talán ő is nézte a hóesést, s csak a szemével követte a karácsony esti utcán hazafelé igyekvő lányt. A zár hidegen fordult, a kapu nyikorgott és lehullott róla a hó, amikor belépett. A szoba meleg volt, s már átjárta a fenyő illata. A lány leült az elsötétített szobában, melyet csak a karácsonyfa apró lámpáinak színes fénye világított be. A pajkos táncot járó fényben elmerengve gondolatai a múltba, gyermekkora karácsonyaihoz repítették.
Akkor is esett a hó, s ő ott állt a színes csomagolópapír rejtette ajándékok előtt… A szüleivel közösen énekelt karácsony esti dalok és az éjféli szentmisék meghitt áhítatának fel-fel sejlő emléke hosszú percekre elfeledtette vele, hogy ez az első karácsonya, amit egyedül tölt. A díszek is még a régiek a fán – s e felismerésre újabb emlékképek törtek elő belőle, emlékezett, hogy mikor már nagyobb volt, féltő gonddal, mindig a szüleivel díszítette a fenyőt karácsony délután. Az ezüstszínű gömb! – ez volt a kedvence már gyermekkorában is… A csillogó felületen egyszer egy angyal körvonalai látta, de hiába mesélte a felnőtteknek, ők csak mosolyogtak és megsimogatták az arcát… pedig tényleg ott volt az Angyal! – bizonygatta annyiszor…. mígnem aztán már maga is kezdte elhinni: csak illúzió volt.
A gömb most is ott lógott előtte, a csillogó felület szinte az egész szobát visszatükrözte, ő mégis csak magát figyelte most benne. Egy nőt látott, sem nem fiatal, sem nem öreg, sem nem az anyja, sem nem a lánya senkinek. A tenyere nyirkos lett, a szíve szaporán kezdett verni. Édesanyja hangját hallotta a konyhából: „már a kertek alatt jár a Jézuska”, és fülébe csengett édesapja mély hangja is, amint az ajándékok kibontására biztatja. A múlt már-már megelevenedő képei újra magával ragadták, a családjára, a szüleire, a boldog gyermekévekre gondolt újra, s az emlékek könnyet csaltak a szemébe.
De mintha újra a kis csengettyű hangját hallaná – csak álom vagy valóság? A gömbre pillantott, s ekkor hirtelen, mintha újra az Angyalt látta volna. Igen! Ott volt! Egy pillanatra megállt, a lány szemébe nézett, majd apró, ezernyi fényszilánkra hullott és szertefoszlott a gömbön.
Az Angyal! – kiáltott fel magányában, ott volt, újra, újra megjelent neki. Már nem volt kivel megosztania az élményt, de talán már nem is akarta…. hátradőlt a fotelban és az Angyalra gondolt, mely annyi év után újra eljött hozzá. Nem volt már szomorú, újra boldogság öntötte el a szívét és mosoly csalt az arcára az Angyal. Odakint csendesedett, majd elállt a hóesés, a puha hópelyheken vakítóan csillogott a karácsony esti holdvilág. A távolból harangzúgás szűrődött be a szobába… a lány még mindig a fa előtt ült, szemei már le-lecsukódtak. De már boldogan várta az álmot, mert megértette az Angyal üzenetét: az olyan parányi teremtményeknek, mint mi vagyunk, a mérhetetlen teret, csak a szeretet teszi elviselhetővé. S aki ezen a világon él, előbb vagy utóbb rálel – üzente az Angyal. S mit sem számít, aki az üzenetet megfejti, hogyan néz ki, honnan jött és milyen nyelvet beszél. AzÜzenet itt van! Mindenben benne van, a gömbben, egy hópehelyben, a harang kongásban, az űr szövetében, a dolgok természetében, minden nagy műalkotásban, apró betűkkel ott a művész kézjegye. Emberi lények, istenek és démonok fölött van egy értelem, s egy érzelem.
Ez a szeretet.
Németh Csaba
(2002 karácsonya)
Arcok, szemek, mozdulatok – a képernyőn
A híradó: mikrofonnal és kamerával irt modern kori história. Rövid, tömör, pergő és egyszeri. Egy-két másodpercre felvillanó képek, röpke megszólalások – mindez egy percben. Rohanó világunkban, a hétköznapok szürkeségében a híradót nézve meglehet fel sem tűnik, meg sem látjuk a történetek, a hírek szereplőit – csak a mondanivaló, a téma hagy nyomot bennünk. A televízióban a mozgókép varázsa amilyen sokat ad a nézőnek, olyan sokat is vesz el a művészi, állókép élményének nagyszerűségéből. A másodpercenként 25-ször változó kép folyamatában rögzíti az eseményeket. A pillanat múlóvá válik, elsuhan – akárcsak mindennapjainkban. Elvész a fotó, az állókép, a megragadott pillanat szépségének, drámaiságának ereje. A múló percek együtt múlnak a látvánnyal, s nincs idő megállni…
Pedig a mozgókép sem más, mint állóképek gyors egymásutánisága, ahogy a művész, az operatőr meglátta, megörökítette a múló perceket, objektívje segítségével dokumentálta az időt. Egyszerű emberek és művészek, kétkeziek és politikusok, mindennapi körülmények és drámai helyzetek, hétköznapi események és ünnepi pillanatok – a valóságnak, a szó minden értelmében, színes pillanatai. Pillanatokról beszélünk, hiszen bárkit és bármit is mutasson az operatőr, mindig azt az élettöredéket, enteriőrt mutatja, amelyben a felvétel született. Élettöredéket mutat, de mindig egész életet mond el. S legyen az álló vagy épp mozgókép az igazi művészet ebben a teljességben rejlik. Mert a lényeg a megragadott idő, amely magában hordja és rögzíti, a jövő számára pedig megőrzi a személyt, az eseményt, a kort. Megőrzi az arcokat, a szemeket, a mozdulatokat, érzéseket és érzelmeket közvetit és vált ki a szemlélőből. Kamerával és mikrofonnal irt történelem egy percben…
Németh Csaba
“Valamikor réges-régen….”, tizegynéhány éves koromban, amikor először láttam a trilógiát, szinte megbabonázott. Máig féltve őrzött kincseim közé tartoznak az akkori SW-os kártyanaptárak, levonók, kiadványok. Felnőtten, sokadszorra látva már másfajta élményt nyújt a SW. Mert ha a legvadabb scifit nézem, akkor sem látok mást, mint a majomember félelmeit és vágyait. A SW a jó és a rossz, a fekete és a fehér örök csatája. A népmesei hősök, a mitológiai és bibliai alakok különös egyvelegéből kerekedik ki a szabadságukért harcoló leigázottak és a zsarnokoskodó uralkodók űr-westernje. Mert évezredek múlhatnak el röpke másodpercként, de a világ s a benne élők mit sem változnak. Asimov, a műfaj klasszikusa a Nemezisben így fogalmazta meg a kérdést: “vajon ki lesz képes józan észre téríteni egy egész Galaxist, amikor ez soha senkinek nem sikerült egyetlen világgal?” A választ a híres csillagász Carl Sagan Kapcsolat című scifijében olvastam: “Az olyan parányi teremtményeknek, mint mi vagyunk, a mérhetetlen teret csak a szeretet teszi elviselhetővé.” És ha a SW-ra gondolok, mindig azt remélem, hogy a Csillagok Háborúja és a lézerfegyverek mindig ott maradnak majd ahonnan jöttek és ahová valók: a filmvásznakon.
Németh Csaba
Száz nap – ennyi van még hátra. 100 nap és Magyarország az Európai Unió teljes jogú tagja lesz. Hazánk 21. századi történelmének minden bizonnyal legfontosabb mérföldköveként emlegetik majd a későbbi korok 2004 május elsejét. Az öreg kontinens szívéből, a Kárpát medence közepéről egy alig tízmilliós nép belép oda, ahová több mint ezer esztendős történelme, gyökerei, kultúrája mindig is kötötték – Európába. Több ezer esztendő után először fordul elő, hogy harcok és véráldozat nélkül rajzolják át a kontinens térképét, hiszen eztán 25 ország között már eltűnnek a határok. Politikusok és politológusok, szociológusok és közgazdászok, történészek és filozófusok sok éven át elemzik és értékelik majd a csatlakozás hazánkra gyakorolt hatását. De vajon mit adtunk már és mit viszünk még mi az unióba? Szentgyörgyi, Kertész vagy épp Sinkovics kezdheti a sort… De a fejlődő gazdaságon, a kibontakozó demokrácián és az erősen globalizálódó társadalmon túl a mindennapok szorgos munkájában az uniós gondolatokra meglehet csak fáradtan legyintő kőművest, villanyszerelőt, karosszéria lakatost és bortermelőt viszünk az EU-ba. A gazdaság kicsiny egységeit képező, de az egészben magának nagy szeletet követelő kis-és középvállalkozói szférát, munkáltatót és munkavállalót. A kétmilliós fővárosból és az alig félezer lelket számláló vasúttól és autópályától messze fekvő kis településről egyaránt. Vállalkozókat, akik bármilyen területen, bárhol is tevékenykedjenek a csatlakozással a világ második legnagyobb gazdasági közösségének részévé válnak. Soha vissza nem térő, történelmi lehetőség előtt állunk, a gazdaság, a jogrendszer és a társadalom számára is új távlatokat nyitó Uniós csatlakozás azonban felkészülést igényel – száz napunk van még erre. Így hát nincs vesztegetni való időnk.
Németh Csaba
(2004 február)
Lehajtott fejjel egyedül sétált az esti utcán. A kandeláberek sárgás fényei kísérték lépteit. Otthontalannak érezte magát, pedig volt hova mennie. De nem akart. Az őszi alkonyon nyikorogva csukódott mögötte az ajtó, hidegen fordult a zár, ő pedig elindult. Maga sem tudta hova. Léptei eleinte határozottak voltak, mint aki tudja, hogy hova tart, később bizonytalanná váltak, mintha keresne valamit, s ahogy múlt az idő egyre elkeseredettebben lépdelt az esti utca csendjében.
A kisváros utcáit betöltötte a szívében érzett nagy üresség. Bolyongott. Céltalanul és oktalanul. Az elvesztett szerelmére, az elvesztegetett időre és a kilátástalan jövőjére gondolt. Léptei lassultak, csak a szíve vert szaporábban. Sírni már nem akart, magába fojtotta könnyeit. Összeszorult a torka, lelkének zokogása belülről fojtogatta. A fel-feltörő keserűség, mint a sebes vizű hegyi patak a hordalékot, úgy mosta szét életében a múlt édes pillanatait, a jelen fájdalmas perceit és a jövő reményteljes vágyait. Múlt, jelen és jövő között napról-napra nagyobb lett a szakadék. S elszigetelődve a keserű jelenben egyre távolabbinak tűntek mind a régvolt boldog évek mind az eljövendő boldogság. Szép emlékek, keserű valóság és a jövőbe vetett remény – ezek határozták meg napjait, gondolatait és érzéseit. De talán tetteit is. Hiszen szárnyalt, ha a boldog évekre gondolt, csüggedt, ha a szívszorító jelene körül forogtak gondolatai, és álmodott, ha ködbe burkolódzó jövőjének körvonalait kereste.
Esti sétája közben a térre ért. Leült a padra. Arcát a kezeibe temette. Magányában a csend ölelte körül. S csak lelkének keserű sikolyai törték meg a némaságot. Nem válaszolt és nem kérdezett. Némán ült a padon. Eddig csak a szót ismerte – hogy magány, most az érzéssel barátkozott. Korábban azt hitte, ha egyedül van magányos, ma rájött; akkor magányos, ha nincs egyedül, ha vele vannak a félelmei, a vágyai és az emlékei. Mert a magány nem egyszerűen csak valakinek, vagy valaminek a hiánya, hanem a reménytelenség érzését keltő boldog és boldogtalan gondolatok vértelen csatamezeje. Amikor nem tudod, hogy mit gondolj, nem tudod, hogy kinek higgy és nem tudod, mi a jó és a rossz. Mert mindent magad ellen irányulónak érzel, mindent a keserűség hat át, a saját magad keserűsége. Menekülni próbált. A keserűséget jó szóra, a boldogtalanságot szép emlékekre váltani, de hiába. Jelenének szűkre szabott korlátai között bolyongva kezdte csak megérteni, hogy másoktól nem várhatja, hogy megszabadítsák a lelkét nyomó tehertől. Eldobni mindent és futni tovább – gondolta sokszor, de a szívében hordott emlékek terhe nem dobható le egyetlen mozdulattal. A jó és a rossz, a boldog és a boldogtalan emlékek kuszasága alkotják lelkét, s ő magát. Megszabadulni a rossztól, a boldogtalanságtól, a magánytól csak úgy lehet, ha újra vállalja azt, hogy aprólékos munkával átszövi életét a jóba, a szépbe, a boldogságba vetett hite.
Kezeibe temetett arca lassan szabadult, ám ahogy felemelte tekintetét a telihold fénye – mint távolról jövő hajónak a világítótorony – számára, mint reménysugár tűnt fel a sötét égen. A fény áttörte az éj, a jelen és magány szürkeségét, s lelkének sötét mélységeibe is utat talált. S bár sokszor érezte már, hogy csak egy lépés a boldogság, a Hold fényében most már látni vélte az ösvényt is, amelyen új útra lelhet élete. Hátrahagyva keserű gondjait, múló jelenében már a jövő szép ígéreteit sejtve szaladt hazáig. A zár még hidegen fordult, az ajtó kicsit még nyikorgott, de a szobában már a meleg várta. A lány lefeküdt, szemét lehunyta és lelkében már egy szebb holnap reményével várta az álmot. amely még csak most kezdődött.
Németh Csaba
Az idő, és annak múlása meghatározója emberi voltunknak. A pillanat, mely olykor észrevétlenül suhan el, máskor múlni nem akaróan van jelen életünkben. Az idő nehezen definiálható, s csak a technika segítségével fogható meg és mutatható be.
Időmérésünk tág határok között változik. Az évmilliókat, évezredekkel osztjuk, az évszázadokon belül évtizedekkel számolunk, s évekkel, negyedévekkel, hónapokkal, hetekkel és napokkal szűkítjük a végtelen idő ránk eső jelenét.
Kényelmes hétköznapjainkban nagy léptékekkel mérjük az időt. Őszről és tavaszról, nyárról és télről, reggelről és estéről, hajnalról és éjszakáról beszélünk. Rohanó mindennapjainkban szűkebbre vesszük a mértéket, órákban, percekben, és másodpercekben számolunk.
Az időnek, mint mértékegységnek, közös nevezője az ember, aki mindig igyekezett meghatározni mulandóságának léptékét. A napóra, a vízóra, a homokóra, a mechanikus és atomóra sem jelez mást mint az idő múlását. Az idő a végtelenből indul és a végtelenbe tart, nem áll meg soha, s egy szempillantás alatt átsuhan a jelenen – folyamatosan jelezve az idő halhatatlanságában emberi mulandóságunk szűkre szabott korlátait.
A kerek évfordulók, akár csak egy emberöltőben meghatározó fordulópontjai időszámításunknak. Ma, amikor már csak 44 nap van hátra a 2000. esztendőből, a 20. századból és a 2. évezredből – megállhatunk egy pillanatra, hogy megpróbáljuk összeterelni a befejezetlenségeket, a hiába megkezdett utakat, életünk elszáradt vadhajtásait. Az emlékezés újraértékel és torzít. A múló cselekedetek mitikus állandósággá válnak. Apró epizódok sűrűsödnek össze egyetlen képpé, ami életünk emblémájává válik. Ám amíg létezünk, bennünk van az alakulás, a változás. A múló idő sodrásában kompresszált állóképek sorában őrizzük az idő, az időnk egy-egy pillanatát.
Az idő, mely magában hordozza a múltat, a jelent és a jövőt – emberi fantáziánk egyik legerőteljesebb mozgatója. A múló jelenben keressük a jövő körvonalait. Asztrológusok és jövőmondók évezredek óta kutatják a jövőt.
A csillagos ég látványa mindig elkápráztatta az emberi tudatot, amely olykor képtelen egyértelmű határvonalat húzni, múlt, jelen és jövő közé. Minden ember mást lát a csillagokban. Apokalipszis és benefícium, a totális katasztrófa és áldott jövő – a jóslat azonban mindig magában hordozza a bizonytalanságot, amelynek apró ráncait csak az idő simítja ki.
Minden ember mást vár az ezred fordulótól, az idősebb nemzedék talán a régi korokban megjósolt világkatasztrófáját, a fiatalabbak pedig talán egy békésebb, boldogabb új évezred eljövetelét. De valószínűleg mindkét nemzedék csalódni fog.
A tudomány szemével nézve az ezredfordult elmondhatjuk: él egy emberi generáció, amelynek fiatalkorában a bolygók elképzelhetetlenül távoli fénypontok voltak és a Hold az elérhetetlenség szimbóluma volt. Ugyanezen emberek felnőttként látták társaikat sétálni a holdon, és öregkorukban minden bizonnyal embereket látnak majd sétálni a Mars poros felszínén. Az új évezred előestéjén elmondhatjuk: egyetlen olyan generáció él az emberiség több millió éves történetében, amely átélhet egy ilyen fordulatot – ez a generáció él napjainkban.
Németh Csaba (2000)
|
Lassan teltek a napok. És ő nehezen viselte. Néha sírt. Néha csak némán, magában zokogott. A csend torokszorítóan vette körül, a magány lett a társa. Most a sarokban ült. A földön. A falak szürke bástyaként magasodtak fölé, ha felnézett rájuk még kisebbnek, még jelentéktelenebbnek érezte magát. Az árnyékok lassan, komótosan csúsztak le a falon, szemével követte – magányának perceihez képest mintha rohantak volna az árnyékok. A csend körülölelte. Néha már félt. Kutatóan kémlelete a szobát, hallgatózott – megtöri-e valami magányát és csendjét? De mindhiába. Az esték voltak a legrosszabbak. Ahogy eltűntek a fények, a szürkeség sötét feketeségbe fordult – még inkább lelassult az idő. Szívének hajdani melegsége már csak apró parázsként pislákolt. A fájdalom, a szomorúság, a csend és a magány mint cseppkő a barlangban rakódott le benne. Rideg és kemény lett. Az érzéseiben kutatott – a boldog perceket, élete tovatűnt szép pillanatait kereste. Érzéseket, érzelmeket, érintéseket, illatokat. Egy csók ízét. Egy ölelés melegségét. A szerelem perzselő hevét. Bármit, egy szerelmet, egy negédes érzést, egy homályos képpé fakult emléket, bármit ami kizökkenthetné magányából. Menekült. Olykor a világ, olykor önmaga elöl. Úgy érezte nem találja helyét e világon. A múltba, élete boldog időszakába vágyott. Behunyta a szemét. S úgy érezte, mintha gondolatai tiszták és szabadok lennének. Áttörtek a sötétségen, a csenden, a magány kemény falain. Belekapaszkodott egy érzésbe, s gondolatai szinte rohantak utána. Nem akarta elveszíteni. Görcsösen kereste a fényt élete sötét alagútjának ismeretlen végében. De minduntalan a magány ürességének szédítő mélységeibe esett, egyre mélyebbre és mélyebbre. Nem talált kapaszkodót. Mert amikor egy boldog pillanatra lelt a múltjában, a jelenének sötétségében kicsúszott kezéből a kapaszkodónak vélt káprázat és a valóság ismét magával rántotta lelkét a magány üres bugyrainak egyikébe. Ősz volt. A fák sárgás levelüket hullatták. Úgy érezte mintha a napok múlásával az ő életének fája is újabb és újabb levelét, értelmét veszítené el. A belülről jövő hideg átjárta testét. A jégtömbbé dermedt pillanatok lassan élete kopár jégmezőjévé álltak össze. Káprázat képek és ármányos ábrándok heves érzelem viharai, mint északi szél a lejtőkön, söpörtek végig életén. Olykor nyomot máskor sebet hagyva fagyos lelkének felszínén. S mint ahogy a téli napsugár sem olvasztja a havat, csak a jégképződést segíti, úgy élete reménysugarai is csak vakító fénysugárként takarták el előle a magány sötét erdejében a boldogság ösvényének nyomvonalát. A csend ürességét sűrűn átszövő reménysugarak a hamis illúziók útvesztőjébe vezették. Megtanulta, igaz nem könyvekből, hanem saját szenvedéseinek esszenciájaként, hogy magányának kulcsát ne másnál, hanem önmagánál keresse. Fényt látni az alagút végén és kitalálni belőle, még kevés a boldogsághoz. A mámorító jelen és a szép holnap ígérete között ott a sötét éjszaka, mely minduntalan rabul ejt és csak azt engedi ki a magány börtönéből, aki magánál tartja a lelkének a kulcsát. És szabadjára tudja engedni félelmei, önzősége ellenére is a saját szeretetét. A lány, könnyeivel áztatott magányának útvesztőjében, ha lassan is, de már rálelt a harmónia törvénycsarnokának három alappillérére. A korábban egynek hitt misztikus boldogság alapelemeire bomlott. Az élet forrásának tiszta vizébe tekintve önön arca mögött halványan már látta kirajzolódni élete értelmének körvonalait. S megértette, hogy a szerelemnek pszichológiája, a szexualitásnak technikája, a szeretetnek pedig filozófiája van. Túl a magányon, a csenden, az ürességen, a sötéten, az élet rideg és hideg útvesztőjén, túl minden ígéreten és káprázaton, mint sivatagban az oázis, ott a béke, a nyugalom, a boldogság és a szeretet. Az élet és a harmónia. A lány ezt kereste. És most rálelt.
Németh Csaba
|
Itt ülök most újra a jó öreg írógép előtt. Emlékszem már gyermekkoromban is csodáltam ezt a gépezetet, amely e sok kilós masina belsejében az apró kis kalapácsok egész sorával a papírra képes vinni az ember gondolatait. A Royal volt az első. Hamar megismertem minden betűjét, s tudtam, hogy az i betűt erősebben kell megütni, mint a vét, a gét, vagy a hát, mert egyszer a költözés során leejtették és az i betűt mozgató kis kalapács “nyele” meghajlott. Jött aztán az Erika, meg az elektromos Robotron, no meg a számítógépek és én azóta is olyan erővel püfölöm a betűket, mint anno a Royalon megtanultam – a százkét gombos számítógép klaviatúra szegény i betűje pedig különösen nagyot kap… hiába a szokás az szokás. Nálam meg ez lett a szokás.
És persze a mai napig nem értem, hogy az A betű mellett miért az pont az S van, vagy hogy a V miért a B mellé került, de csodálom a Qwerty cég nagyszerű névválasztását és ötletes marketing fogását – miszerint nevük ott szerepel minden billentyűzeten…. hát nem igazuk volt!?
A gépelés közben a port is letörlöm már a jó öreg Royalról. Csoda kis masina ez – megérdemli a takarítást. Hiszen nagy idők nagy tanúja, mert meglehet még monarchia volt, amikor összerakták, aztán megélt kiegyezést, két világégést, 56-ot, 68-at, 89-et, taxis sztrájkot és ezredfordulót, no meg NATO és Uniós csatlakozást. Betűi már megkoptak a sok jó és rossz hírek gépelése alatt. Így ma már egy nyugdíjas öregúr kényelmével ír csak a papírra, de betűi délcegen rendeződnek sorokba mindmáig. S ami ma a számítógépen a szövegszerkesztő menüjének ismeretében érhető csak el, az itt egy kapcsoló finom eltolásával állítható. Mechanikai remekmű, az alkotó ember egyik legnagyszerűbb találmánya.
A Royal azonban csak eszköze és nem oka az írásunknak. Vallom – némely filozófia dogmákkal szemben is – hogy az embert az állatvilágtól nem a beszéd, hanem az írás képessége különbözteti meg. Mert nyávognak a macskák, ugatnak a kutyák, énekelnek a madarak – vagyis beszélnek, megtanítják kicsinyeiket vadászni, házat őrizni vagy épp fészket rakni, de csak az ember képes a megszerzett tudását akár évszázadokon is átívelően írásban átadni utódainak. Ezért szerintem az írás képessége és tudománya különböztet meg minket, embereket leginkább a Föld minden más élőlényétől, de legfőképp az állatoktól. Mert a hat-nyolc ezer éves hieroglifák, a latin vagy ógörög szövegek, a kínai papirusz tekercsek mai írásunkra talán egyáltalán nem emlékeztető írásjeleiből ma éppúgy ki tudjuk olvasni az évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt élt őseink gondolatait, mint napjaink bitekbe fűzött elektronikus leveleiben, az emailekben leírtakat. S ami az emberiség hajnalán a barlang fala, a civilizáció kezdetén a kőtábla, később a technikai civilizáció elején a papirusz, majd a papír lett, az ma az információs társadalom hajnalán az elektronikus világháló bitek alkotta szövevénye. Vagyis csak a hordozó anyaga változott, az írás iránti igény változatlan és mondhatjuk, hogy egyidős az emberiséggel.
Parancsolatok, mitológiai történetek, őrült diktátorok és világhódító hadvezérek, felfedezők, világutazók, költők, írók, politikusok és korszakalkotó tudósok használták arra az írást, hogy megosszák másokkal tapasztalataikat, gondolataikat. Versek, operák, színdarabok, tanulmányok, viccek, boldog és boldogtalan sorok őrzik, Aristoteles, Mózes, Platon, Galilei, Napoleon, Columbus, Goethe, Buddha, Hitler, Marx vagy épp Washington gondolatait, amelyek épp úgy jellemzik magát az embert, mint a kort és a földrajzi helyet, melyben az írások születtek.
Mert írni muszáj! Van hogy csak annyit: szeretlek. Van, hogy regényeket, van, hogy verseket, van, hogy az új tudást jelentő képleteket, van, hogy a régmúltra emlékeztető feljegyzéseket, van, hogy világmegváltó gondolatokat, van hogy csak hétköznapi dolgokat.
Mert írva vagyon, hogy szeresd felebarátodat, mert írva van, hogy Ave Cesar!, mert írva van, hogy négy ezredév után a Nap kihűl, mert írva van, hogy még nyílnak a völgyben a kerti virágok, mert írva van, hogy e = m X c2, mert írva van, hogy Talpra magyar, mert írva van, hogy szeretlek ……. és írva vagyon, hogy porból vagyunk, s porrá leszünk… de az írásunk megmarad!
Németh Csaba
(2005 november)
Száz nap – ennyi van még hátra. 100 nap és Magyarország az Európai Unió teljes jogú tagja lesz. Hazánk 21. századi történelmének minden bizonnyal legfontosabb mérföldköveként emlegetik majd a későbbi korok 2004 május elsejét. Az öreg kontinens szívéből, a Kárpát medence közepéről egy alig tízmilliós nép belép oda, ahová több mint ezer esztendős történelme, gyökerei, kultúrája mindig is kötötték – Európába. Több ezer esztendő után először fordul elő, hogy harcok és véráldozat nélkül rajzolják át a kontinens térképét, hiszen eztán 25 ország között már eltűnnek a határok. Politikusok és politológusok, szociológusok és közgazdászok, történészek és filozófusok sok éven át elemzik és értékelik majd a csatlakozás hazánkra gyakorolt hatását. De vajon mit adtunk már és mit viszünk még mi az unióba? Szentgyörgyi, Kertész vagy épp Sinkovics kezdheti a sort… De a fejlődő gazdaságon, a kibontakozó demokrácián és az erősen globalizálódó társadalmon túl a mindennapok szorgos munkájában az uniós gondolatokra meglehet csak fáradtan legyintő kőművest, villanyszerelőt, karosszéria lakatost és bortermelőt viszünk az EU-ba. A gazdaság kicsiny egységeit képező, de az egészben magának nagy szeletet követelő kis-és középvállalkozói szférát, munkáltatót és munkavállalót. A kétmilliós fővárosból és az alig félezer lelket számláló vasúttól és autópályától messze fekvő kis településről egyaránt. Vállalkozókat, akik bármilyen területen, bárhol is tevékenykedjenek a csatlakozással a világ második legnagyobb gazdasági közösségének részévé válnak. Soha vissza nem térő, történelmi lehetőség előtt állunk, a gazdaság, a jogrendszer és a társadalom számára is új távlatokat nyitó Uniós csatlakozás azonban felkészülést igényel – száz napunk van még erre. Így hát nincs vesztegetni való időnk.
Németh Csaba
(2004 február)
Halottak napja (videóval)
https://www.youtube.com/watch?v=hwifpXkIitc&t=80s
|
Földi életünk minden küzdelme, minden sikere és kudarca mögött valahol a lelkünk mélyén ott lappang a félelem a haláltól, az elmúlástól. Porból vagyunk, s porrá leszünk. Az elmúlás gondolata életünk hajnala óta foglalkoztat – megérteni azonban talán életünk alkonyán sem sikerül. Mikor sorra hagynak el szeretteink jövünk rá, milyen egyedül is éljük életünket.Mert van, hogy hiánya rögtön kínzó fájdalommá válik, de van, hogy csak évek múltán vesszük észre szeretteink hiányát.Sokszor hisszük, hogy a halottak napja az elhunytakról szól – én azt mondom, hogy inkább az élőkről. Az élőkről, akik emlékeznek, és akikre emlékezni fognak. Akik szeretet adnak, ápolnak, emlékeket őriznek azokról, akik a sírokban nyugszanak. Mert, bár már nem élnek közöttünk, talán nem telik el nap, ünnep, boldog és boldogtalan óra, hogy ne gondolnánk rájuk. Csak az hal meg, akit elfelejtenek – de elfelejthető-e egy édesanya, egy apa, egy testvér, egy barát? Mert legyen bármilyen gonosz is az élet, kegyetlen a sors – ők az emléküket hagyták örökül ránk. Emlékezni, gondoskodni és szeretni megyünk ezekben a napokban a temetőkbe. S hisszük, hogy ők ezt érzik, tudják, s a hideg novemberi alkonyon sírjuknál állva minden fájdalmunkon átsugároz a szeretetük melege. Múlt és jelen – élet és halál között mi, magunk vagyunk az élő kapocs. Németh Csaba |
Pénz, piac, profit – a modern európai gazdaság alappillérei, integráció, innováció, informatika – a modern európai gazdaság mozgató rúgói. Pénzből lehet pénz csinálni – s ahogy nő a kereslet, úgy gyarapszik a kínálat – vagy néha épp fordítva. A pénz azonban csupán eszköze és nem célja életünknek. Hol marad hát a tudás, a szürke állományban rejlő erő? Az uniós pénzpiacon a napi guruló euró milliárdok mögött alig láthatóan – a közgazdasági elemzések, és a tőzsdeindexek árnyékában ott a K+F – vagyis a kutatás és fejlesztés. A szürke állomány sűrűje – a gyártás, az ipar és a tudomány élvonala. Kutatólaboratóriumok üveg edényeiben, tervező irodák rajzasztalain, szoftverfejlesztők félte őrzött vincseszterein ott a jövő. A jövő anyagai, a jövő technológiái, a jövő programjai. Mindezek mögött pedig ott az alkotó elme, a gondolkodó lény – az ember. Az unió hangos tőzsdéin innen, és a brüsszeli parlament euróbürokratáin túl – az öreg kontinens 10 országa a kárpátok vonulatának környékéről májusban új lehetőségeket és új lendületet visz majd a közös piacra. Mert ha a mezőgazdasági terményeivel, ipari termékeivel, kereskedelmi szolgáltatásaival nem is mindig lesznek versenyképesek az újonnan csatlakozók – a szürke állomány, a szunnyadó tudás, az alkotó ember fantáziája konvertibilis fizető eszköz lehet az euró alapú gazdaságokban is. A fejekben lévő tudás pedig értékőrző – korokon és pénznemeken átívelő – s ha jól sárfálkodik vele az ember – akár aprópénzre is váltható. Legyen az egy akadémikus ismeretanyaga vagy egy géplakatos szakértelme – a tudás mindig, mindenhol érték.
Németh Csaba
Vállalkozunk és vállalunk, globalizálódunk és lokalizálódunk – rohanó hétköznapjainkban hol mi gerjesztjük a sodrást, hol a sodrás visz magunkkal minket, nincs megállás. Hazánk uniós csatlakozásával új vizekre evez vállalkozásunk is, májusban képletesen szólva egy folyó delta torkolatánál találjuk majd magunkat – új medrek, új lehetőségek, új sodrások várnak hajónkra. S csak ha jó révészek vagyunk érünk célba az uniós piac zátonyokkal, örvényekkel és versenytársakkal zsúfolt vizén. Miközben épül majd a kis vállalkozásunk, s egyre jobban magunk is részévé válunk a globalizációs folyamatoknak – talán észre sem vesszük majd azt a lokális hatást, amelyet a szülőföldre, a hazára, a régióra, a városra vagy a kis falura gyakorlunk. Hiszen fejlődik a vállalkozás, nő a foglalkoztatás, emelkedik a GDP, csökken az infláció – más szóval gyarapszunk és gyarapszik maga a hely is.
Meglehet idillikusnak tűnő, de nem elérhetetlen célok ezek. Meglehet nem egy, nem két év kell hozzá, de ha nem magunkért, hát a gyermekeinkért mindenképp megéri a küzdelmet.
Németh Csaba
90 éves a rádió – A Magyar Rádiózás Napjára
Ma, egészen pontosan most! Este nyolckor. Kilencven éves a magyar rádiózás. A magam módján a jubileumon én is megosztok most veletek pár gondolatot az első magyar rádióadás emlékére. 1925. december 1-jén este 8 órakor indult meg avatóünnepséggel, majd hangversennyel a rendszeres rádiós műsorsugárzás. A műsort a csepeli szikratávíró állomás 2kW teljesítményű, Telefunken gyártmányú adója sugározta. A műsorsugárzás az 546 méteres középhullámon történt. A megnyitón Demény Károly államtitkár, a Magyar Királyi Posta vezérigazgatója rádión keresztül szólt a hallgatókhoz a Rákóczi út 22. szám alatt lévő stúdióból magyar, angol és francia nyelven: „A magyar Rádióhírmondó budapesti adóállomása, mint a magyar találmányú fémvezetéses Telefonhírmondó utódja, nagynevű elődjének stúdióvá átalakított helyiségéből most kezdi meg hivatalosan működését és rendes programját, amelyet a Magyar Királyi Posta technikai eszközeivel a csepeli állomás útján 546 méteres hullámhosszal szór szét az éterben.”
S bár pályafutásom a maga sikereivel (no meg persze kurdarcaival) lassan húsz éve a televíziózás világához kötődik, számomra a nagy szerelem mindig is a rádió volt. Egy hosszabb szünetet leszámítva 1992 óta vagyok az éterben. Gyerekkorom meghatározó élményei a Sokol rádión hallgatott Szabó család, a Kettőtől ötig kívánságműsor, a Napközben, a Szonda tudományos magazin, a 168 óra és a Vasárnapi Újság. A vasárnapi ebéd után szinte kötelező volt az Öt kontinens hét napja, Harminc perc alatt a Föld körül és a Névjegy. Emlékszem gyerekként rohantam haza az iskolából a VOA (Voice of America – Amerika Hangja) magyar adását hallgatni. Mert az akkor valami más volt és élmény volt hallgatni. És milyen jó érzés volt Washington D.C.-ben járva látni is! Ugyan ilyen jó érzés volt az első saját anyagomat hallani a szintén ikonikus MOJ-ban, a Magyarországról jövök című műsorban. No meg persze a szép emlékű Miskolci Rádió. Ahol a szerelem beteljesült, ahol minden elkezdődött. És igen, még az a generáció vagyok, aki vágott szalagon és remegő lábbal (no és hanggal…) tudósított URH-s kocsiból majálisról, bányásznapról. Ma USB-s mikrofont használok és a telefonomon is tudok vágni. És tudom, a szó elszáll… de számomra mindig is a rádió volt a maga eszközeivel, műfajával a legszabadabb, legsokoldalúbb és legemberibb média. Szeretem!
(2015. december 1. – Facebook)