Nincs karikás ostorom, nem vagyok betyár és nem hordok bő gatyát. A világ egyik legszebb és legnehezebb nyelvét beszélem, írom és olvasom. S rajtam kívül még több millióan értik, hogy mire gondolok, amikor azt mondom: anyám tyúkja, Vuk, Süsü, Trianon, ruszkik haza, ’56 és 6:3.

A családnevem megelőzi a keresztnevemet (a magyaron kívül ez csak a japán, a kínai és a koreai nyelvekben van így).

A hírnevem megelőz, ha külföldre megyek, Puskás Öcsi, Neumann János, Rubik Ernő honfitársát látják bennem. S persze, hogy nem örülök, ha még is összekeverik Budapestet Bukaresttel. S ha a visegrádi négyek inkább lennének hármak – nélkülem. De könnyet csal a szemembe fél Európában a Duna látványa, s persze tudom, hogy a Magyar Tenger „csak” a kontinens legnagyobb édesvizű tava, de sohasem feledem a Tisza-virágzás páratlan csodáját sem.

Itt élek Európa szívében, megcsonkított, szerencsétlen sorsú hazámban, s magyarnak vallom magam.

De miért ne mondhatnám magyarnak a csengő hangú, ékes magyarsággal beszélő kínai kislányt az óvoda nagycsoportjából, amikor édesanyjának magyarul mondja az anyák napi verset. S miért ne érezném honfitársamnak a fiatalon ide menekült, itt nyelvet és szakmát tanult, s a vasgyárban negyed századot ledolgozott iránit, aki őszülő halántékkal és könnyes szemmel tette le a magyar állampolgársági esküjét. Miért ne ölelném barátként azt a Londonban élő kurd fiatalt, aki magyar barátnőjétől tanulja nyelvünket, s aki most eszmélt rá, hogy azok a magyarok, akikről ő a hazájában a történelem órákon hallott, mi vagyunk. S aki örömmel fedezi fel, a két ország, a két nemzet és a két nép hányattatott sorsú történelmének közös pontjait. Mert bizony nem csak zászlóink mutatnak közös vonásokat. Tudom, hogy Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki – Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát. S nagy dolog ez, mert nincs másik két nép, amelynek történelmi barátságáról hasonlóan közismert verset tartanának számon. A két nemzet, a lengyel és a magyar génállományában fordul elő Európában leggyakrabban az R1a1 típusú kromoszóma is. S ennek közel 60 százalékos előfordulási aránya arra enged következtetni, hogy a két nép körülbelül tízezer évvel ezelőtt élt közös őstől származik.

Szeretem az Erős Pistát, a déli harangszót és a sárga villamost, a mákos gubát, s ha már megépítettük, büszke vagyok Közép-kelet Európa leglaposabb országának völgy-hídjára. Tudom, hogy minden elmélet homályos, csak a Borsodi világos. De Sopronról sem csak a sör jut az eszembe, hanem a leghűségesebb magyar város is. S akár igaz, akár legenda, 150 év után sem koccintok sörrel.

Rubik kocka és csattos Bambi, Túró Rudi és Pelikán elvtárs, Mézga Géza és Háztartási keksz. Matula bácsi, Dr. Bubó, Hyppolit, vizesnyolcas, csengőfrász és továris konyec. Márai, Pilinszky, Wass Albert és Jókai. Bartók és Kodály, Darnyi és Egerszegi, Gera és Talmácsi. Büszkén gondolok Mátyásra, az igazságosra, Rodolfóra és Papp Lacira, a híd-emberre, az anyák megmentőjére, a C-vitamin felfedezőjére, a hidrogénbomba atyjára és az Arany Csapatra.

Nem tudom, s nem is érdekel, hogy kicsoda Ágica, Győzike, Lola, Pákó és a celebek. De tudom ki volt Hamvas Béla, Móra Ferenc, Piszkos Fred és Csülök, no meg a Pál utcai fiúk. Láttam a Kossuth házat Monokon és Washington D.C.-ben, énekeltem sírva az erdélyi magyarokkal a székelyhimnuszt, s büszke voltam Charles Simonyira, mint a második magyar űrhajósra.

Megvetéssel gondolok a tanárverőkre, a korrupt politikai elitre, s a történelmi Magyarország területén a magyarellenességből politikai tőkét kovácsolókra.

Bürokráciában, hálapénzben és persze vízilabdában mi vagyunk a császárok, és igenis, nálunk vannak a legszebb lányok, és Európa legnagyobb adóterhei is. De itt élek, s kokárdával a szívem fölött ma csak egyet mondhatok: Talpra magyar!

Németh Csaba (2009)